Öngyilkosság

Hirtelen semmiben semmi értelmet nem találok.
Gyönyörű a XXI. század.
Gyönyörű a húsvét. Esett a hó.
Tesók filmeznek. Anyu netezik. Apu tévét néz. Senki sem beszél senkivel, csak monitorokat bámulnak, én pedig - mivel végső unalmamban szintúgy képernyő elé ültem - azt sem merem mondani, hogy ez rossz lenne. Pedig az. Nagyon is az. És nem teszek ellene semmit. Más se tesz semmit. Frusztrál. Élni, élni, élni kéne, és habár úgy tűnik, újabban ez is élet, akkor mi is a gond? Épp ez. Azt hiszem. Kurvára nem akarok nagy gondolatokat mondani, nem akarok a miértekre választ kapni, nem akarok már semmit és senkit.
Ez egy új fajtája az öngyilkosságnak. Öld ki a tudatod egy képernyő segítségével. Mert a test az amúgy is csak egy valami, amibe belekényszerülsz, de ha megölöd egyszer a tudatod, akkor lehetsz végre csak egy test, aminek már minden mindegy. Csinálhatsz, amit akarsz, átélheted azt, amit nem is akarsz. Milyen tök jó.

‎”A történelem zabigyerekei vagyunk. Nincs se célunk, se helyünk. Nincs világháborúnk, se válságunk. A mi háborúnk szellemi háború, a mi válságunk az életünk.”
harcosok klubja ♥

“Come on! Look at me! No plan, no back-up, no weapons worth a damn, oh, and something else. I don’t have anything to lose.”

forever. whatever. i’m never gonna die.

Halló!

Nos, elkövettem azt a hibát, hogy a tumblr blogjaimat ismerősöknek is megmutattam. Oda a névtelenség. Mi legyen? Mi legyen? Hát, csináljunk új blogot, mert az vicces. Remek, nem? Ez lesz az én nyilvános jegyzetfüzetem.
Amúgy az a tervem, hogy ebben meg is tag-elem a dolgokat. Fogalmam sincs, menni fog-e.